07/02/2024
Jól emlékszem, hogy nem tudtam sikítani. Nem jött ki egy hang sem a torkomon. Annyira megdöbbentem és megijedtem, hogy csak némán tátogtam. Halálra rémültem, egy pillanat alatt elhatalmasodott bennem a legmélyebb félelem, fojtogatott, erősebben, mint a férfi, aki hátulról elkapott a torkomnál, és a földre húzott. Ösztönösen tudtam, hogy ez, ami épp történik velem, nagyon nem helyes, nem jó, de nem tudtam kiabálni, megdermedtem és némán néztem az embert, akinek az arcára a mai napig nem emlékszem. A hangjára, szagára, a susogó tréningnadrágjára, a fehér trikójára, a vézna testalkatára, szúvas foga bűzére, a nyelvéből áradó maláta kesernyés erjedésére, a nyála fröccsenésére igen, de az arcára nem.
Utána mélységesen szégyelltem magam. Igen, szégyelltem magam, mert azt gondoltam, hogy talán születésemtől kezdve hiba lehet bennem, hogy baj lehet velem, amiért én megérdemlem, hogy felnőtt férfiak nem először furcsán közlekedjenek felém, megtámadjanak, megérintsenek, hogy egy idegen olyan durván, fájdalmasan hozzám érjen.
Igen, azt hittem rossz vagyok, mert ha jó lennék ilyen szörnyűség nem történhetne meg velem. Ő is ezt suttogta a fülembe, és később más felnőttektől is hallottam, olyanoktól, akik talán nem bírták el saját érzéseiket, amikor arra gondoltak mi történt velem. Alig voltam tizenéves, de a rendőr megkérdezte, hogy provokáltam-e azt az embert, aki az utcán a földre tepert. Azt sem értettem igazán, hogy mit is kérdezett tőlem akihez segítséget mentem kérni. Nem tudtam, hogy mire gondolt, sem ő, sem a társa. Bámultak rám, közben anyámat méregették, vigyorogtak rá, kishölgyemezték, és kérdezték tőle, mit tanít nekem, milyen nő ő, és különben is, hol az apám. Közben azon kattogtam, hogy mi az, pontosan mit jelent, hogy 'provokáltam'. Valamit rosszul csináltam és ezért történt? Megérdemeltem? Amikor anyám elmagyarázta hazafelé, zokogni kezdtem, hogy de én nem, és én csak azt csináltam, mint mindig, a földre néztem, nem a szembejövők arcába, és délután volt, napsütés, és én nem csináltam semmit, nem okoztam én semmit, csak sétáltattam a kutyákat. Keservesen sírtam, mélységesen szégyelltem magam, bár akkor valójában nem értettem miért, de ma tudom, hogy a megszégyenítésért, amit kaptam, amit kaptunk anyámmal.
Anya azt mondta akkor, hogy a felnőttek mindig az okát keresik a dolgoknak, főleg amikor szörnyűségeket akarnak megmagyarázni leginkább maguknak, s amikor rákerdeztem miért, azt mondta, hogy könnyebben elviseljék azt. Sokáig nem értettem még mit tanított nekem akkor, de felírtam a naplómba. Ahogy az aznap estét is, ahol anya ölelésében aludtam el.
A rendőrök azt mondták szerencsém volt, végül is a valódi erőszak nem történt meg, nem esett bajom, járni is tudok (ezután a megállapítás után, tisztán emlékszem, hogy a rendőr hümmögve rám nézett, kicsit hosszabban a szemembe). De a lila foltok a testemen nem ezt éreztették. A gyomorgörcsök, a rémálmok, az újra bepisilések és a hónapokig tartó szűkszavúság sem arra utalt, hogy nem esett bajom vagy, hogy szerencsés lettem volna. Pedig utólag, felnőtt fejjel, én is azt gondolom, hogy a bajban, még szerencsém is volt, járhattam volna sokkal rosszabbul. De akkor ott, borzasztó volt hallani összesúgni gyerekeket (nyilván a szülőktől, otthonról jött ez), és felnőtteket, tanárokat is, pletykás szomszédokat, hogy én vagyok a „problémás gyerek”, meg a föltételezéseket meghallani, hogy eljátszom, hogy félek az iskolába is elmenni, amiért kísérgetni kell. Rossz volt tudni, hogy voltak, akik azt mondták, hogy kitaláltam dolgokat, hogy csak a figyelmet akartam magamra vonni, mert nincs apám, és csak mondom, hogy megtámadtak az utcán, biztos nem igaz, hisz már megint velem történik ilyen, meg se erőszakoltak, nem is emlékszik az arcára az embernek, aki „állítólag” elszaladt. Fájt, hogy még ezt is valahogy felrótták nekem.
Minden erőmmel próbáltam emlékezni akkor is, és évekkel később is, már pszichoterápia alatt, igyekeztem, de csak egy szürke massza, felhőszerűen eltakart homályos folt maradt, oldalt fehér csíkokkal díszített fekete nadrágban és bordázott fehér trikóban, meg abban a vastag bőrből készült magasszárú kosaras cipőben, amiből a kést húzta elő. Sosem találták meg, bár én azt gondoltam később, hogy nem is igazán keresték, csak köröztek pár este a Bókay és Tömő utcákat bevillogva kék fénnyel. ( A "ja, hát nyolckerben lakni nem okos dolog hibáztatást is megkaptam amúgy, néhány éve itt, ezen az oldalon is, amikor írtam erről, megjegyezte egy hölgy, hogy anyám hibája, bezzeg, ha vidéken laktunk volna). Sokáig csöngött a fülemben, hogy nem történt komoly baj, nem esett komolyabb kár bennem.
Pedig de!
A lelkem sérült meg. Egy részem örökre elment. Amíg élek azt fogom gondolni, ott legbelül, mélyen, nem tudatosan, de mégis konstans, hogy ha egyedül sétálok az utcán nem mindig vagyok biztonságban. Bennem lesz, ha nem is élesen, de tudatomban örökké jelen lesz, hogy bármikor megtámadhatnak és bántalmazhatnak, bármikor sz*****is zaklatás vagy erőszak áldozatává válhatok, csak azért az egyszerű tényért, aminek születtem. Mert nő vagyok. Túl korán megtanított a társadalom, amiben felnőttem arra, hogy ha bántalmaznak és segítséget kérek, valószínű nem az, amit azonnal megkapok, ha egyáltalán, hanem inkább a megkérdőjelezését annak, amiért segítséget kérek, és mindenféle feltételezéseket rosszalló tekintetek keretében. Az emberek vagy a rendőrség, megkérdezi majd, hogy biztosan nemet mondtam-e, hogy biztos vagyok-e benne, hogy nem én provokáltam ki? Biztos egyértelműen mutattam, hogy nem akarom? Nem viselkedtem olyan módon, ami azt hitette el vele, hogy azt akarom, amit ő? Vagy, ami rosszabb, engem okol, hogy nyilván valamit én csináltam „rosszul” amiért ez megtörtént velem. Ha megtörtént ugye. Kislányként ezt tapasztaltam. A hibás társadalmi és generációs berögződések arról, miszerint vannak gyerekek, akik kiérdemlik és kiprovokálják az erőszak bármely formáját, azt érte el gyermekkoromban, és éri el ma is harminc év távlatában, hogy megannyi bántalmazott nő és férfi első nagy traumája a megszégyenítés és a védelmezés hiánya, az elhiteltelenítés, megkérdőjelezés, aminek következtében esetleges későbbi bántalmazásokat, zaklatásokat titkolnak, nem mondanak el.
Írtam már erről. Az én első nagy traumám nem az volt, hogy egy mutogatós férfi megtalált az utcán iskolába menet, sem az, hogy a takarító bezárkózott velem a tornaterem öltözőjébe, ki tudja milyen szándékkal, hisz ’szerencsém volt’ akkor is, és valaki ránk dörömbölte az ajtót, mielőtt elért volna a fickó hozzám, sem ez, akiről föntebb írtam, vagy a másik, későbbről, akiről titkolta az elmém, hogy mit tett velem, hanem az, hogy a felnőttek, akiktől a legeslegelső alkalomkor, és a rá következő esetnél, védelmet és segítséget kértem, és vártam el, nem hittek nekem, lelegyintettek, vagy esetleg elhitték szavaim, de saját pozícióféltésük miatt, elfordították a fejüket. Azok, akik nem figyeltek rám, nem segítettek se nekem, sem anyámnak, hiába ment és ’verte az asztalt’ a rendőrségen. A fizikai- és sz*****is bántalmazás traumája erre jött rá.
Azt, hogy vannak rossz emberek, akik bántanak hamar megtanuljuk. A mesékben is ott van a gonosz, akit mindig legyőz a jó. Gyereknek megtanuljuk a jó és a rossz örök létét, tininek elfogadjuk, hogy rossz dolgok történnek, ilyen az élet (és a mesék is), és még hatalmas hittel hisszük, hogy de végül a jó győzedelmeskedik. A hős nyer. A hős védelmezi a gyengét. Nekem ez a mélyről eredő hitem tizenévesen elveszett. (Azt hiszem ezért tudok nagyon nehezem segítséget kérni, elfogadni azt vagy elhinni, hogy cserébe nem kell súlyos árat fizetnem. Szar csomag ez.)
Úgy lettem fiatal felnőtt, hogy azt is elhittem, köszönhetően annak, hogy mennyire meghurcoltak, hogy az én szavam kevesebbet ér, mert nő vagyok. Anyám egyedül nem volt elég, hogy bebizonyítsa nekem az ellenkezőjét, pedig nagyon próbálta, főleg, mert az akkori Magyarországon az ő szava is kevesebbet ért, mivel ő is nő volt. Egyedülálló. Férj nélkül. „Biztos baj van vele is, azért nincs férje”. Végül közel tizenhat évig nem mondtam ki, hogy mik történtek velem, mi fájt, kik bántottak, amikor gyermek voltam, és a megcsorbult önérzet miatt, nem álltam ki magamért más területeken sem. Megtört a gyermekkoromban ért bántalmazás. Nem csak azoké a torz embereké akik zaklattak, de azoké is, akik nem hittek nekem, akik vádoltak, akik összesúgtak mögöttem felnőtt létükre, akik lelegyintettek, akik a hibát bennem keresték, és azt tanították nekem, hogy azért történnek velem rossz dolgok, mert biztos megérdemlem, vagy buta vagyok, mert „nézd meg, a Juditkával nem történik hasonló, mert ő okos és jó kislány". (Talán ezért nem kedvelem a második nevemet, ugyanakkor szinte fricskaként viselem..) Hatalmas károkat okoztak fejlődni és kibontakozni vágyó fiatal kis elmémben, akik azt tanították tetteikkel, viselkedésükkel, viszonyulásukkal, hogy nem kizárólag a tettes hibája és felelőssége a szörnyűség, amit mások ellen elkövet, hanem az áldozaté is. Pedig egyetlen áldozat sem érdemli meg. Ők nem felbújtók vagy cinkostársak. Én sem voltam az. Csak egy tizenéves lányka, aki kutyákat sétáltatott ebéd után. De voltak, akik mindent mondtak, kérdeztek csak azt nem, hogy az engem megtámadó ember a hibás, ő az egyetlen felelős, nem én, az ő torz elméjével van baj, nem velem. Na meg a társadalom azon tagjaival, akik magukat intelligens, empatikus felnőttnek állítják be, énképükben jóemberek, mégis vannak olyan mondataik egy bántalmazott gyermekkel kapcsolatban (amúgy mindegy is hány éves mire kimondja), ami nevetségessé teszi, megkérdőjelezi áldozati mivoltát, meghurcolja, hibáztatja félelme miatti reakcióiért stb. Anyukám mondta el, mesélt nekem a valóságról, a világról, amelybe születtem, s tanította meg nekem, hogyan ne ölje ki belőlem az érzékenységet és szeretetteljességet a trauma, s hogyan oldjam föl a haragot, ami az igazságtalanságokért dúlt bennem.
De bármennyire igyekezett anyám, nem csak ő nevelt, a környezetem és a társadalom is formált.Én hiszem és tudom, hogy a gyermekekre, fiatalkora s mindenkire, nem csak az otthon és a család van hatással, fejlődését nem csak az befolyásolja. A szavaknak ereje van, belénk égnek, főleg amikor érzékeny gyermeklelkünk még nem edződött bele a világba.
"Na jó, de az a kislány is furcsa."
"Szerintem nem is ért térdéig a ruha."
"Ebben a korban a lányok már riszálják."
"Biztos provokálta."
"Nem kell a nyolckerben lakni."
"Nem kell egyedül utcára menni, nappal sem."
"Ugyanmár, megjátsza, hogy fél."
"Nem is látszik rajta, hogy megtámadták."
"Nevetséges, hogy kivételezni kell vele ezért. Azért marad le, mert hülye tanulni."
"Jaj, ne viccelj már, nem is történt ilyen, pont a kórház mögött, hogyne."
"Csak kitalálta, hogy valamiért figyeljenek rá."
"Elfutott a tettes, persze, megijedt vézna gyerektől."
"Milyen bántalmazás, meg sem erőszakolták."
"Anyád hibája."
" Szar helyen laksz, előbb kellett volna gondolkodni."
Harminc évvel később pedig, már felnőttként, itt ezen az oldalon:
"Azért ír ilyenekről, mert figyelmet akar."
"Divatos manapság traumát kitalálni."
"Unom az ilyen libákat, mindent kitalálnak, csakhogy velük foglalkozzunk."
"Biztos kitalálta."
"Lehet már akkor is kellette magát."
"Szimpátiát kunyerál."
"Biztos nincs élete, azért lovagol azon, hogy mi volt."
"Ha lenne gyereke, nem azzal foglalkozna, hogy ellökték az utcán."
"Sajnáltatja magát."
"Ez egy nárci pcsa, kitalál mindent, manipulálni akarja az embereket, hogy csak őt olvassák és imádják."
"Nem igaz, hogy ilyeneket mondanak az emberek."
"Traumahaknizik."
Ezek az én kapott mondataim. Ma már inspirálnak, de hiszem, hogy nagyon nagy szerencse lehet csak, hogy nem tettek tönkre. Csak azért meséltem újra el ezt itt, mert olykor egy-egy hír hallatán előtör belőlem, hogy milyen károkat okoz az áldozatok hibáztatása, és úgy érzem kötelességem írni arról, amit nagyon jól ismerek. Nem csak a fizikai bántalmazás, sz*****is zaklatás okoz kárt. Én PTSD-vel éltem életem nagy részét. Nem tudom még ma sem, hogy 'ki lehet-e dolgozni magunkból teljesen'. Úgy igazán, mintha sosem létezett volna. Nem vagyok szakember, én nem azt az utat választottam, ámbár önkéntesként évekig segítettem terápiás csoportok munkáját azzal, hogy elmondtam a történetem, mégis, az írásban mesélés közelebb áll hozzám.
Bemenni a maghoz, csak egyedül lehet. Nekem írva megy.
Emlékszem, amikor a terapeutám megkérdezte, hogy mit csinálok, festek-e, zenélek-e, esetleg szobrászkodom, van valami kreatív tevékenységem, és én félénken azt feleltem, hogy írogatok, névtelenül egy blogon, fióknovellákat meg naplókba vagy húsz éve, és ő kijavított, hogy „Tehát írsz. Ez jó, tökéletes.” Azóta, már én is elhiszem, hogy igen: írok. Emberi történeteket. S amíg képességeim megengedik írni is fogok rólunk. Nem akarok figyelmet személyemnek, magamnak, hiába arcképekkel publikálom gyakran az írásaim, a Facebook algoritmus miatt, én a szövegeimet szolgálom. Azokat a valóságból született, fikciókba csomagolt történeteket, amelyeket írok. Sokszor szólnak ezek a traumaválaszokról, a Poszt traumás stresszről, akkor is ha csempészek beléjük némi könnyedséget, iróniát, humort, az élet keménysége mindig jelen van. Ösztönösen írok a bántalmazás legrejtőzködőbb formáiról, arról is, amit én követtem el traumaválaszból, vagy simán seggfejségből, amikor én bántottam, mert nem figyeltem jól vagy csak önző voltam. Nem hazudok magamnak sem egy szebb és jobb ént, mert én is voltam, vagyok és bizonyára leszek még gyarló és hülye az életemben, nem vagyok tökéletes, csak törekszem mindig a jobbra, és közben írok. Saját bukásaimról is és mindenről, amivel elmesélhetem, éreztethetem, hogy nincs egyedül egyetlen kislány és kisfiú sem, mindegy hány éves a test, amiben önmagát, felnőttséget megtanult gyermeklelkét és esetleges trauma-emlékeit cipeli. ~ KIJ
Kiss Ildikó Judit
Köszönöm szépen, hogy elolvastad a végéig. Megtisztelsz.
